Reflexió a mikrotanításról

Első ránézésre nem egyértelmű: nem olyan egyszerű ám csoportosan tanítani!
Mi öt fős csoportban vágtunk neki a tanításnak. A foglalkozás előkészítésekor ez a nagy létszám jól jött: sokat tudtunk egymásnak segíteni, beosztottuk a feladatokat, ha valaki valamihez nem értett, biztos volt valaki, aki ki tudta segíteni. Internet nélkül biztos nehézkes lett volna a kommunikáció, a facebook segítségével azonban nem szükségszerű, hogy mindannyian ugyanabban a pillanatban üljünk le.
A felkészüléssel elégedett voltam. Senki nem húzta ki magát a munkából, hatékonyan tudtunk együttműködni, mindenki rugalmasan alakította elképzeléseit.
Az óra felépítését az RJR modell alapján terveztük meg.
Ráhangolódásként csoportos brain stormingot találtunk ki, mivel a Kádár-rendszerről mindenkinek van valamilyen alapvető ismerete. Úgy gondolom, nagyjából megvalósult amit terveztünk a fogalmak előhívása tekintetében. Azt gondoltam, gyorsabb lesz a docs-en keresztüli kommunikáció, meglepett, hogy ilyen nehézkes volt, mindenesetre ez hasznos tapasztalat. A hagyományos "fejösszedugós" megoldáshoz képest az az előnye, hogy csendesebb, de sokkal időigényesebb is. Ha egy nagy számú osztály lett volna, és csak egy tanár, lehet, hogy azt csináltam volna, hogy kettesével osszák meg a blogon bejegyzésként a fogalmaikat, és amíg nézik a videót, el lehet készíteni a szófelhőt.
Így azonban hasznos volt, hogy látták az általuk felvázolt szavakat vizuálisan megjelenítve is.
A jelentésteremtés egységet videó segítségével szerettük volna létrehozni (többek között azért is, mert hasznos tapasztalat lehet, hogy mennyire figyel egy osztály egy 5 perces filmre). Nagyon sajnálom, hogy a zanza tv nem töltött be, így ott a mikrotanításunk egy kicsit szétesett. Úgy gondolom, ez nem a mi hibánk, és tanulságokkal is szolgált: sajnos, be kell látni: a tanárnő ritkábban válik működésképtelenebbé, mint az internet... Azért igyekeztünk rugalmasan kezelni a helyzetet.
A teszt inkább előmunkálatokat vett igénybe, mint órai koordinációt. A videó segítségével egyszerűbb lett volna megoldani, ám figyeltünk arra, hogy ne legyen túl egyszerű, mert az csökkenti a motivációt. Kár, hogy a vége kapkodásba fulladt - a mi hibánkon kívül.
Összességében úgy gondolom, kiderült, hogy ikt-eszközökkel tarkítani az órát sokkal nehézkesebb, mint ahogy otthonról az ember elképzeli. Ez természetesen nem baj - ez van. Máshogy kell hozzáállni, mint a hagyományos órákhoz, és ebben van még mit fejlődnie az egész csoportnak.
